Blog

Izsákjaink

„Azután kivezette az Úr és azt mondta: Tekints föl az égre, és számold meg a csillagokat, ha meg tudod számolni! Azt mondta neki: Ennyi utódod lesz!” (1Mózes 15:5)

Ez volt Isten ígérete Ábrahámnak. Annak az Ábrahámnak, akinek felesége Sára, idős és meddő nő lévén, semmi reményt nem láthatott arra, hogy valaha is gyermeke születhessen.

Ezen az ígéreten keresztül szólt hozzám is – gyötrelmes éjszakai órán -, amikor imádságban azzal küzdöttem, hogy vajon a jogászi pálya-e az én utam. Vajon Isten áldása van-e  választásomon? Vajon jól döntöttem- e, amikor belefogtam, s valójában nem csak a saját magam dicsőségét keresem és mások elismerését hajszolom továbbra is, ahogy életem során oly sokszor és sok mindenben?

A teljesítmény mindig is nagyon meghatározó volt az életemben, és túlzás nélkül mondhatom, annak minden területén uralkodóvá vált. Ennek a drámaiságát talán csak az értheti igazán, aki hasonló beállítottságú. Ő tudhatja, hogy milyen is az, amikor minden cselekedeted valami belső, égető, megkötöző erő irányítja és alárendeli annak célnak, hogy minél jobb eredményeket érj el. Ez voltam én, így éltem 25 éven keresztül. Ez gátolta meg azt, hogy kibontakoztathassam magamat, felfedezhessem, ki is vagyok valójában, ez a tűz okozott álmatlan éjszakákat, gyomorbetegséget és temérdek szorongást.

 

Jogi tanulmányaim közepe tájékán azonban gyökeres fordulatot vett életem. Hirtelen sorra jöttek a bukások. Egyik a másik után –  és ez alól a tanulmányaim sem jelentettek kivételt. Ekkor egy teljes évet töltöttem Madridban Erasmusszal. Az első szemesztert még csak-csak kiköhögtem magamból – rengeteg pótvizsgával tűzdelve-, de a második félévben kénytelen voltam halasztani egy teljes akadémiai évet. A sok sikertelenségnek köszönhetően az önbizalmam mondanom sem kell, milyen mélyre süllyedt… Mivel eddig a teljesítményem határozta meg az életemet, csak ebben tudtam mérni értékességemet, most már nem volt, ami összetartson, már nem volt, amit felmutassak, és az omladozó, tökéletes imázs mögött ott álltam én: meztelenül, teljesen kiüresedve és kétségbeesetten. Senkinek éreztem magamat. Egy nagy darab szerencsétlenségnek. Teljesen meginogtam és ezután valahol mindig ott lebegett a gondolat, mélyen befészkelve magát a tudatomba: „te nem vagy elég jó, alkalmatlan vagy erre a pályára!”

Ebben az időszakban távol voltam az Úrtól… Lassacskán elkezdtem ismét átengedni életem területeit és kétségbeesésem utolsó menedékeként vittem ezt a kérdést is az Úr elé. Több ízben imádkoztam, vártam választ, megerősítést, majd egy éjszaka eljutottam arra a pontra, ahová korábban életemben még sohasem. Így imádkoztam:

„Istenem, én eddig azért küzdöttem egész életemben, hogy egy tökéletes képet tartsak fenn magamról. Talán ezt a pályát is ezért választottam és talán semmi tehetségem sincs hozzá. Többnek és értékesebbnek éreztem magamat ezáltal másoknál, de most már látom, hogy nincs különbség szakma és szakma, ember és ember között, egyik sem értékesebb a másiknál, csak az számít, hogy mi az az út, amit Te nekem/nekünk szántál. Lehetek a világ legokosabb és legelismertebb embere, sosem leszek boldog, ha nem ezt az utat választom, ha nem bontakoztatom ki magamban azt a  tehetséget, amit valóban belém helyeztél. Ha úgy akarod, akkor 4 év után is otthagyom ezt a szakot.”

 A szívembe béke költözött úgy, hogy nem én kontrolláltam a helyzetet, hogy semmi, semmi ráhatásom nem volt arra, hogy most mi fog történni, mégis megnyugtató érzés volt, hogy Isten kezébe tudtam helyezni az életem.

„Akkor most mit tegyek? Lassan a második diplomám szerezném meg, s most kezdjek el egy harmadik egyetemet is? Négy év  készülés, rengeteg befektetett energia – már csak ezért is megérné befejezni…! De mi értelme a papírnak, ha úgyis kárba vész?”

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok keringtek bennem, amikor is kinyitottam egy weboldalt, ahol igemagyarázatokat szoktam olvasni, és Ábrahám azon története került elém, amikor Isten próbára tette őt és fia, Izsák feláldozására kérte. Aki Ábrahám számára a legdrágább kincs, a legértékesebb ajándék volt életében, akit hittel kapott meg úgy, hogy emberi szemmel nézve semmi jel sem utalt arra, hogy az ígéret beteljesülhet, őt kérte el Isten. Majd mikor Ábrahám engedelmességből megtette volna, megölte volna saját fiát, Izsákot, az Úr közbeszólt és megálljt parancsolt. Ábrahám története első olvasatra talán megdöbbentőnek tűnhet – miért is kérne ilyen hatalmas áldozatot Isten, hogy áldozza fel a saját fiát, ráadásul úgy, hogy az Úrtól kapta őt ígéretként?

A történetet olvasva tovább imádkoztam. Meditációs, szemlélődő imában folytattam küzdelmemet. A meditációs ima lényege, hogy nem tárom Isten elé szavakban, mi az, ami nyomja a szívemet, nem öntöm szavakba, nem fogalmazom meg, amire választ várok, amit meg akarok osztani, hanem épp ellenkezőleg – nyitott szívvel várom, hogy Isten mutassa meg, mire akarja irányítani  figyelmemet.  Ezúttal hirtelen képkockák jelentek meg előttem. Az elmúlt egy év kudarcainak képkockái. Azok a kudarcok, amik lehúztak, amik ott sorakoztak a fejemben, amik meghatározták magamról alkotott képemet, amik miatt semminek, értéktelennek és alkalmatlannak éreztem magamat. Viszont ezúttal ezek a képkockák már nem úgy jelentek meg, mint sikertelenségem útjelzői, hanem mint Isten gondoskodásának, áldásának és szeretetének ékkövei. Lépésről lépésre, szelíden, minden kérdésemre és kétségemre választ adva megmutatta, hogy azok a dolgok, sikertelenségek, amik velem történetek, hogyan szolgálták és szolgálják majd a javamat azért, hogy igazán jó szakemberré válhassak, ami mindkettőnk vágya volt. Egy hang hallatszott a szívemben, ami hasonlóan szólhatott, mint akkor Ábrahámnak:

„Annyira meg akarlak áldani abban, ami olyan fontos számodra, mint ahogy Ábrahámot is megáldottam és megsokasítottam utódait, mint égen a csillagokat!  Lilla, nekem nem kellenek az Izsákjaid, örömömet lelem abban, hogy azzal foglalkozol, amit szeretsz és abban jó akarsz lenni, megáldalak és megsegítelek utadon, amit választottál! Próbára tettelek, ahogy Ábrahámot is, hiszen valami, ami fontos volt neked, amit Tőlem kaptál, első helyre került az életedben, arra a helyre, ami csak engem illet! Uralkodott rajtad és megkötözött téged. Próbára tettelek, mert szeretlek, de most már érted a lényeget.”

Ezt követően ismét jól sikerült a vizsgaidőszakom.

Ezzel a kis személyes történettel, ami az én életemben akkor meghatározó volt, annyit szeretnék neked, aki e sorokat olvasod, üzenni – és hiszem, hogy az Úr is üzeni-, hogy jó hír az, hogy Isten senkitől sem kér áldozatot, neki nem kellenek a Te Izsákjaid. A karrierhez való ragaszkodás, egy szeretett személynek már- már a végletekig való istenítése, vagy akár csak egy jelentéktelenebbnek tűnő, számodra mégis fontos, dolog mind- mind válhat Izsákká életünkben. Milyen jó azt tudni, hogy Isten nem akarja elvenni Tőled azt, ami/aki számodra a legfontosabb! Sőt, annyira gazdagon meg akar benne áldani és meg akarja sokasítani, mint ahogy Ábrahám utódait is tette! Az idődet, a helyes sorrendet, az odaszánást azért kéri, hogy megáldhasson mindenben, amiben csak jársz, és ami fontos neked! Ezért tette pórbára Ábrahámot és engem is, majd végtelen kegyelmével és szeretetével beteljesítette, amit megígért. Ez az ígéret mindannyiunkra érvényes, merjünk hát hittel „kockáztatni” és rábízni Izsákjainkat, az Izsákokat, akik bár nagyon értékesek számunkra, de mégis, ha görcsösen ragaszkodunk hozzájuk, és csak a saját kezünkben és irányításunk alatt tartjuk őket, akkor megkötözik életünket, és megfosztják az első helytől azt a személyt, akit valóban megillet.

 

Szádvári Lilla